2010. július 30., péntek

részleges és egyedi vagy örök és egyetemes

Régóta gondolkodom azon, hogy milyen sajátos feszültség figyelhető meg a maga esetlegességében s részlegességében, színesen avagy szürkén, de mindenképpen az időben zajló evilági és a lelkinek nevezett, valójában egyetemes és örök értékek szerint szerveződő élet között.

Az első tulajdonképpen kockajáték. Nagyon szép és boldog is tud lenni, de éppen így tragikus és szomorú is. Ha valaki egészséges és szép ez még kevés a boldogsághoz, ám mindenképpen jó előjel; megfelelő családi háttér is kell hozzá, megfelelő neveltetés, tisztességes és nem elvált szülők, esetleg több testvér, akik társasága szerencsés esetben önzetlen, türelmes és szeretetteljes viselkedést alakít ki az emberben. Kell hozzá megfelelő baráti társaság is, amely a maga módján szavatolja a társadalomba való további szerves illeszkedést. Kellenek hozzá diszponált pillanatok, optimális körülmények, amikor is a másik nem szintén kellően jól nevelt, becsületes, rendes képviselőjével találkozhat az ember. Persze az se baj, ha még csinos is a tetejébe. Azután jó, ha az illető ellen tud állni a világ csábításainak, ebben az esetben eljutva a házasságig – eltekintve a mindig jelentkező bajoktól – elég jó esélye van rá, hogy viszonylagos boldogságban leélje hátralévő életét. Bár ott van a másik fél hűtlenségének kérdése, az idő múlása, a lehetőségek elmulasztása, főként az öregedés és a halál, amely ebben az esetben is megkeserítheti az ember életét. Nem is beszélve arról az esetről, ha az említettek híjával kell nekirugaszkodni a fiatalságnak, vagy ha éppen betegség vagy egyéb problémák teszik lehetetlenné az evilági kiteljesedést.

A lelki vagy nevezzük örök életnek, mely már itt a földön elkezdődik és bizonyos értelemben másik dimenzióban folyik, kiszámítható és ment a feljebb taglalt partikuláris viszonyoktól, melyek valljuk be nem emberhez méltók s kinek-kinek eltérő adottságai miatt súlyosan igazságtalan helyzeteket produkálnak, ha pusztán a földi kereteket tekintjük – mert sokan nyilván így gondolkodnak. Főleg azok – gondolom –, akik számára ezek a részleges és szerencsejátékhoz inkább hasonlatos történések jelentik a boldogulás egyedüli síkját. A lelki élet – ezalatt mindig az örök viszonylatokban élő ember létmódját értem – nincs kitéve a vak szerencsének. Ott mindenki kiléphet partikuláris és földhözragadt viszonyaiból, megszabadulhat előnytelen külsejétől, betegségtudatától, szegénységétől, szerencsétlenségétől, mert Isten mindenkit végtelenül szeret, olyan szeretettel, mely nem értékel. Isten szemében mindenki az egyedüli, a legtökéletesebb, mert mindenkit szent Fia képmására alkotott meg.



A legnagyobbak mind szembesültek ezzel a problémával. Mert azt észrevenni, hogy a földi boldogság a maga megejtő csillogásának dacára nem tökéletes, csak a legnagyobbak osztályrésze. Erre válaszolni kétféleképpen lehet. Egyrészt a reménytelenség és rezignáció hangján, mely a nagy költőket jellemezte, talán nem véletlenül; másrészt a hit hangján, mely mindenki számára adott, de nem mindenki találja meg a hozzá vezető utat. A vallásról tehát, mint az egyetlen emberhez méltó modus vivendi-ről e tekintetben el kell mondjam, hogy az nem béklyó vagy bilincs, mely az ember kiteljesedését gátolja. Oh, nem. Épp ellenkezőleg. A vallás menedék, mely leveszi a halandóról a részlegesség átoksúlyát és a változatlan színtiszta élet, az örök fiatalság s romolhatatlanság világába emeli őt.

A fiatalok még az evilági halhatatlanság illúzióját kergetve gondolják, hogy elérhető a földi paradicsom, és nem tulajdonítanak fontos szerepet az itt is ott is jelentkező problémáknak; ezek ugyanis nem állnak össze egységes egész képpé számukra. Az öregek ellenben már tudják, hogy ez lehetetlen és szorosan véve nem létezik evilági boldogság úgy, ahogy azt az ember fiatalon elképzeli. Talán ez az oka annak a jelenségnek, hogy inkább idős emberek járnak templomba... meg a bölcs fiatalok :-)

Még annyit azért hozzátennék, hogy a boldogság esetlegessége, amit mindenki, ha máskor nem is, öreg korára megtapasztal, csak azért lehetséges mert az ember tud a romolhatatlan és örök boldogságról. Ha erről nem tudnék, tökéletesnek élném meg a múló és esetleges boldogságot és nem lenne hiányérzetem. De mert van, ez azt jelenti, hogy létezik olyan boldogság, amely nincs alávetve az esetlegességnek és mulandóságnak... quod Deus dicitur.

1 megjegyzés:

  1. Koszonom ertekes, kierlelt gondolataidat Levente atya!

    (Balazs)

    VálaszTörlés