hivatástisztázó műhelysorozat

http://ferencesek.hu/files/plakat%20monitorra_kicsi.jpg

Látom, hogy hivatástisztázó műhelysorozat indul. Töprengek, hogy a fiatalokat mi viszi ma az egyház felé és ennek tükrében milyen irányba vezeti majd őket ez az ún. hivatástisztázó kurzus. Semmiképpen sem szeretnék általánosítani, de nem titkolom, vannak bizonyos fenntartásaim a „hivatalos” hivatásgondozással kapcsolatban. Elég, ha abból indulok ki, hogy azok a fiatalok, akikkel az utóbbi időben kapcsolatba kerültem és a hivatásukat keresték, illetve az általam ismert papnövendékek jelentős része – sőt meg merem kockáztatni, többsége – tradicionális érdeklődésű, míg az egyházi közélet, így a hivatalos ifjúsági rendezvények és nyilván a hivatásgondozás is Őszentsége a „zsinati szellem” orgánumai, melyből ismét csak tapasztalataim szerint teljesen ki van rekesztve a hagyományos egyházkép. Nem tudom ez miért van így... Fő, hogy azok tudják, akik csinálják. Szerény véleményem szerint – üzleti nyelven szólva – jó, ha a kínálat a valós és nem a vélt keresletet tükrözi. Ám e tekintetben talán túlzottan realista vagyok.

Introibo ad Altare Dei

Ad Deum qui laetificat juventutem meam.
[Bemegyek az Isten oltárához, Istenhez, ki az ifjúság örömével tölt el engem (Zsolt 42,4 - NB. a régi rítusú szentmise kezdőszavai)]



Oh dohos frisseség! Pincék és templomok
frissesége! A ház télen át szundikázott
magában, s most ahogy kitárom ajtaját,
első vendég aki megelőz, besuhan,
akit magam előtt bocsátok mint arany-
ruhás királyt (vagy mint templomba lép a pap
dús pluviáléban) a fénypalástú nap.

Belép a pap, belép, s mögötte zendül a
kórus, bizsereg a sarjadás, lüktet a
kakukszó, s olyan ez, mint amikor tavasszal
nyíl a pinceajtó s mozdulnak a borok.

Ez lesz, ez lesz az én templomom, s úgy szököm
ide mint jámbor ős népség futott a barbár
harcok elől a szent helyekre hajdan, így
mentvén bús kincseit és összeköpdösött
szentségeit a szent, hűvös falak között
s úgy teszem el magam, mint a tetszhalott fakir
ki századokat is átszunnyad és kibír.

Királyok lettek így fakirrá Indiában
kriptába szállva bölcsen, ha ellenségeik
száma sokasodott, tudva, hogy minden új
ellenség keltén új ága nő koronájuknak.

Ez lesz az én kriptám, pincém és templomom.
Introibo... Körül mindent elönt a Vadság
fojtva mint árvizek után a gaz... Tekints
vermembe, nap! Borom él és forr. Itt rakom
sorba hordóim, és gyógyul áhítatom.
Künn zengnek sarjadó, kakukszavas misék,
benn üdít eleven, kriptai frisseség.

(Babits: Introibo)

Babits Mihály: Jónás könyve

[Sajnos csak az After Crying feldolgozással együtt találtam meg. Különben az aláfestő zenéhez nem ragaszkodnék.]

És igy jutott a szörny-lét belsejébe
vak ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyulladtak,
mint fulladt mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a halból, mondván: »Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten! Mélységből a magasság
felé kiáltok káromlok, könyörgök,
a koporsónak torkából üvöltök.

Mert dobtál vala engem a sötétbe
s tengered örvényébe vetteték be,
és körülvett a vízek veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam
a világ alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba zárt a Cet.«

S lélekze Jónás, mivelhogy kifulladt,
sürün szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét ide-oda dobta
kinjában, mig Jónás émelyegve s étlen
tovább üvöltött a büzös sötétben,
s vonitva, mint a farkas a veremben,
nyögött: »Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten, énelőlem,
Habár e halban sós hús lett belőlem!«