2010. október 7., csütörtök

Mosebach 2

Isten teremtett világa reális, de a valóság, a valódiság képessége az eredendő bűn következtében meggyengült; valahogy így lehetne megfogalmazni a fátyol teológiai doktrínáját. A teremtés hiányos valósága, azon veszendőbe ment képesség, amelynek segítségével magát a Teremtő gondolataként kinyilvánítva be kellett volna ragyognia környezetét, ezen fátyolként tekinthető, amely a fényt kiszorította helyéről.

Az eltakarás az új, VI. Pál pápa által bevezetett rítus és az ezt részben püspöki ösztönzésre messze túlhaladó praxisából szinte teljességgel eltűnt. A szentély és a hívők tartózkodási területe nincs már elkülönítve egymástól, az új templomokban már eleve nem, míg a régiekben gyakran csak a művészi alakzat goromba megsértése árán. A letakart patena rítusa szintén nem létezik többé. A monstranciával történő szakramentális áldás még gyakran a vállat borító velum felhasználásával történik – jóllehet maga a szentségi áldás ritkasággá vált. A feszületek beburkolása a passió idején tetszőlegessé lett, egyes helyeken még végrehajtják, másutt már nem.

A liturgia reformját állandóan azon érveléssel védelmezik, hogy az a mise rítusát megszabadítaná mindattól, amit később toldottak hozzá, és „visszaállítja” a lehetőség szerinti „tiszta”, az őskereszténységhez közelebb álló formát. Úgy tűnik, hogy a fátyol és az eltakarás ebben az összefüggésben a „későbbi toldozások” közhelyévé vált, jóllehet ezek valójában a misztikus karakter azon jelvényei, amelyek éppen az első évszázadok liturgiáját jellemezték. A liturgikus arheologizmusnak minden más hisztorizmushoz és restaurációhoz hasonlóan – ez így van a művészet világában is – szembe kell néznie azzal a szemrehányással, melyet Faust a történelemtől ittas Wagnerrel szemben tett: Ami szerintetek a kor szelleme / az csak az idők urainak jelleme / melyet a kor visszatükröz.

Amit egy olyan liturgia, amely lemond az elfedésről, mondani akar, meglehetősen világos: a meztelen anyagiság előtérbe helyezése már nem számol a teremtés túlvilági tökéletességével, és a világ megváltásának szükségességével.

(M. Mosebach: A formabontás eretneksége, Szeged, 2009, 134-135.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése