2011. június 13., hétfő

hit

Látom és hallom, hogy a hit mennyire leértékelődött manapság. Mi egyháziak is úgy kínáljuk sokszor mint valami értéktelen, eladhatatlan árút. Pedig a hit értékes, ám ennek megértése az átlagemberek részéről több komolynak látszó akadályba is ütközik. Egyrészt egy pragmatista, anyagelvű társadalomban eleve hátrányból indul minden olyan dolog, amely szellemi természetű illetve amely nem feltétlenül kecsegtet azonnali haszonnal. Másrészt a hit rosszul is van kommunikálva, úgy látom. Az emberek a tévéből, filmekből tájékozódnak, onnan pedig az amerikai hegemónia miatt a hit szektás, sőt annak jócskán degradált hollywoodi olvasata megy át az emberek fejébe. Ha nem tudnék semmit az igaz hitről, nekem sem kéne ez az instant, szinkretista valami, amely nem is tudom mire jó... Ez valóban nem más mint a „népek ópiuma” (Marx).

Mindenekelőtt tehát azt kell elmondani, hogy nincs általában vett hit, mint ahogy ember sincs általában. Valamilyen ember van, férfi vagy nő, magyar vagy külföldi, ilyen vagy amolyan, tehát valamilyen. A hittel is éppen ez a helyzet. Lehet hinni a mikrobarázdában, ahogy Zorán (Apám hitte), egy szebb jövőben, hogy sose halunk meg, sőt abban is, hogy elég otthon imádkozni ahhoz, hogy jó ember legyek. A mi szent katolikus hitünk nem egy a hitek közül, amelyekhez persze semmi köze sincs, nem is hasonlít rájuk, hanem speciális kapcsolat a Mennyei Atyával a Fiú által a Szentlélekben. A „Fiú által” úgy értendő, hogy az ő misztikus testén vagyis Egyházán keresztül. Ez a hit csak így működik. A mi Urunk Jézus Krisztus akarta így, ezért alapított (egy s nem ezer) egyházat és ezért ruházta fel azt oldó és kötő hatalommal. Ez a hit egzisztenciális, az egész embert érinti, testével-lelkével-kultúrájával együtt. Ez a hit épp ezért a leginkább emberhez méltó dolog, amely nélkül nincs normális élet. Még egyszer hangsúlyozom: a mi hitünk valamilyen, amelynek szabályait Jézus az emberek javára dolgozta ki és adta az ő egyházának, hogy az konkrét formában és sértetlenül továbbítsa minden ember felé.

2011. június 9., csütörtök

Pinke József (1916-1983)

Anyai nagy-nagybátyám (nagymamám fivére) Pinke József életrajza röviden (részlet a püspöki körlevélből 1251/1983 – köszönet érte Mózessy Gergelynek):

Pinke József Nagykanizsán született 1916. december 19-én. A szemináriumot Székesfehérvárott végezte, Lajos püspök atyánk itt szentelte pappá, 1940. június 16-án. Fiatalos buzgósággal indult az Úr szőlőjébe. Káplánként Sárbogárdon kezdte a lelkipásztori munkát, 1943-tól Pomázon volt hitoktató, majd 1944-től újra káplán Tökölön. 1945-től Szigetszentmiklóson, 1948-tól Tordason lelkész, majd 1949-től Gyúrón adminisztrátor. 1953-ban került Sárszentmihályra, ahol 1981-ig, betegszabadságáig működött. 1983. április 1-től került nyugdíjba. Betegszabadságát és nyugdíjas idejét a székesfehérvári papi otthonban töltötte, ahol a betegápoló kedves nővérek nagy odaadással ápolták türelemmel viselt betegségében. 1983. december 13-án - szentségekkel ellátva - hosszas betegség után adta vissza papi lelkét Teremtőjének. Végrendeletében bőkezűen emlékezett meg a Székesfehérvári Egyházmegyéről, amelynek papja volt, s amelyben szolgálta az Urat és a reábízott híveket. Szeretettel foglaljuk imáinkba és ajánljuk fel érte a két szentmisét.

***

Köszönjük azon áldozópapok helytállását, akik a kommunista rezsim idején, megvetve a kollaboráció útján elnyerhető talmi dicsőséget, halálukig ilyen kis falvak plébánosai maradtak. Isten áldja meg őket az örök élettel!

2011. június 4., szombat

trianon

a magyar szervilitás és bűnös naivság mintaképe marad már mindörökre. A békediktátumot nem kellett volna aláírni, ahogy Törökország sem írta alá. De akkor mit szólt volna az Antant?? Ez mégiscsak udvariatlanságnak minősült volna...

2011. június 3., péntek

via illuminativa

V: Panem de caelo praestitisti eis.
R: Omne delectamentum in se habentem.
(P: Mennyei kenyeret adtál nekik.
H: Amely minden gyönyörűséggel teljes.)

Sitivit in te anima mea, te desideravit caro mea. (Ps 62,2)
(Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped)

A héten egy Unio Apostolica Cleri gyűlésen tartottam előadást és az ott megfogalmazottakból szeretnék egy gondolatot megosztani a kedves olvasókkal. Erről a témáról már beszéltem másutt (pl. Egerszalókon), úgyhogy egyesek számára ismerős lehet.

Megvilágosodás útjának nevezi a katolikus hagyomány azt az életállapotot vagy életszakaszt, amikor a tökéletességre törekvő ember már maga mögött hagyta a megtisztulás útjának (via purgativa) kemény viharait és elérkezik az isteni szépségek vigasztalásokkal teli szélcsendes és napfényes mezejére. Meglátásom szerint a megvilágosodás útjával valamely rejtélyes okból nem tud mit kezdeni a mai lelkipásztori gyakorlat, sőt azt hiszem az elmélet sem. Sokszor hallani a megtisztulás szükségességéről, a megtérésről, illetőleg beszámolókból az egyesülés útjának (via unitiva) misztikus élményeiről, de a via illuminativáról valamiért nem esik szó. Ennek nézetem szerint egyháztani okai vannak, mégpedig a II. vatikáni zsinat utáni egyházkép néminemű protestantizálódása, más szóval pneumatikus és puritán szempontok beemelése a fősodrású teológiába. Ja, és ne feledkezzünk el a keleti misztika termékenyítő hatásáról sem. A gyakorlatban ez a szimbólumok és a testi, érzékszervi vonatkozások eltűnését jelentette főképp a liturgiából. Ma a „szentségre törekvés” épp ezért tisztán lelki dolognak minősül – persze tévesen – és ha valaki csak utalni merészel az emberi személy testi-érzéki oldalára, akkor egy bizonyos elit rögtön úgy fog rátekinteni mint valami középkori csodabogárra. A katolikus hagyományban az ember mind testi mind lelki „része” hangsúlyos. Ha Isten csak a lelket szeretné üdvözíteni, akkor test nélküli tiszta szellemeket, azaz angyalokat teremtett volna. De nem ezt tette. Ezenkívül a testi feltámadás is hitünk szerves része. Ha valakinek ez nyomatékosabb: hittétel, dogma.

Következésképp az igazi megtérés és nyomában a szentté válás az egész embert kell hogy érintse. Az ember vágyó lény, azaz itt a földön vágyai vezérlik – és ez teljes mértékben emberhez méltó élet. Mármint magát a metódust értem ezalatt, a vágyak szerinti életet, nem pedig vágyaink tárgyát, ami számos esetben bűnös dolog. Ugyanígy áll a helyzet a szentté válás útján is, hiszen az is emberhez méltó élet. Mi más is lenne?? Sokan persze úgy gondolják, hogy a megtérés során emberi lényből valamiféle marslakóvá vagy áhítatos templomi szoborrá kell átalakulni, hogy Istennek tetsző életet éljünk. Hát ezt a felfogást most nem szeretném minősíteni. Mindebből egyrészt az következik, hogy a helyes vallás magában foglalja az ember érzékszervi létét (szaglás, látás, tapintás, ízlelés, hallás) – itt a katolikus és ortodox hagyományra utalok –, másrészt pedig az, hogy az érzékek és vágyak jelentősége vitán felüláll az életszentség felé vezető úton.

A II. vatikáni zsinat előtt az egyház számos olyan dolgot szorgalmazott a hitélet gyakorlatában, amit ma nem kevés „felvilágosult” fölényes kézlegyintéssel intéz el. Ilyen volt mindenek előtt az egyházi képző- és iparművészet, egészen a legapróbb használati vagy liturgikus tárgyig. Ma ezzel szemben ott tartunk, hogy a „csipkés karing” a fafejűség és maradiság teljes értékű szinonimája (nyilván a 100% poliészter fröccsöntött kukulla meg a modernségé – no comment). Azután az egyházi ünnepek, azon belül is a liturgia stílusossága, rendezettsége. Elég megnézni korabeli filmfelvételeket egy szentmiséről, egy körmenetről vagy az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszusról. A több százezer hívővel, a papok és szerzetesek ezreivel, a Dunán úszó tabernákulummal, melyet látva a rakparton letérdeltek az emberek, ez az egész rendezvény olyan volt mint Krisztus katonáinak seregszemléje. Az embernek szüksége van ilyen szimbólumokra, hogy szenvedélyes valóságának minden vonzalmát Istenre és az ő Egyházára irányíthassa. Nem lesz pontos hasonlat, de a via illuminativán haladó ember olyan szenvedélyesen vonzódik az Isten dolgaihoz mint a férfi a nőhöz, egy művész a szépséghez vagy egy átlagember a pénzhez. Igazából ez már elvezet a szüzesség értelméhez és megélhetőségéhez, de ebbe a kérdésbe most nem mennék bele.