via illuminativa

V: Panem de caelo praestitisti eis.
R: Omne delectamentum in se habentem.
(P: Mennyei kenyeret adtál nekik.
H: Amely minden gyönyörűséggel teljes.)

Sitivit in te anima mea, te desideravit caro mea. (Ps 62,2)
(Terád szomjas a lelkem, testem utánad eped)

A héten egy Unio Apostolica Cleri gyűlésen tartottam előadást és az ott megfogalmazottakból szeretnék egy gondolatot megosztani a kedves olvasókkal. Erről a témáról már beszéltem másutt (pl. Egerszalókon), úgyhogy egyesek számára ismerős lehet.

Megvilágosodás útjának nevezi a katolikus hagyomány azt az életállapotot vagy életszakaszt, amikor a tökéletességre törekvő ember már maga mögött hagyta a megtisztulás útjának (via purgativa) kemény viharait és elérkezik az isteni szépségek vigasztalásokkal teli szélcsendes és napfényes mezejére. Meglátásom szerint a megvilágosodás útjával valamely rejtélyes okból nem tud mit kezdeni a mai lelkipásztori gyakorlat, sőt azt hiszem az elmélet sem. Sokszor hallani a megtisztulás szükségességéről, a megtérésről, illetőleg beszámolókból az egyesülés útjának (via unitiva) misztikus élményeiről, de a via illuminativáról valamiért nem esik szó. Ennek nézetem szerint egyháztani okai vannak, mégpedig a II. vatikáni zsinat utáni egyházkép néminemű protestantizálódása, más szóval pneumatikus és puritán szempontok beemelése a fősodrású teológiába. Ja, és ne feledkezzünk el a keleti misztika termékenyítő hatásáról sem. A gyakorlatban ez a szimbólumok és a testi, érzékszervi vonatkozások eltűnését jelentette főképp a liturgiából. Ma a „szentségre törekvés” épp ezért tisztán lelki dolognak minősül – persze tévesen – és ha valaki csak utalni merészel az emberi személy testi-érzéki oldalára, akkor egy bizonyos elit rögtön úgy fog rátekinteni mint valami középkori csodabogárra. A katolikus hagyományban az ember mind testi mind lelki „része” hangsúlyos. Ha Isten csak a lelket szeretné üdvözíteni, akkor test nélküli tiszta szellemeket, azaz angyalokat teremtett volna. De nem ezt tette. Ezenkívül a testi feltámadás is hitünk szerves része. Ha valakinek ez nyomatékosabb: hittétel, dogma.

Következésképp az igazi megtérés és nyomában a szentté válás az egész embert kell hogy érintse. Az ember vágyó lény, azaz itt a földön vágyai vezérlik – és ez teljes mértékben emberhez méltó élet. Mármint magát a metódust értem ezalatt, a vágyak szerinti életet, nem pedig vágyaink tárgyát, ami számos esetben bűnös dolog. Ugyanígy áll a helyzet a szentté válás útján is, hiszen az is emberhez méltó élet. Mi más is lenne?? Sokan persze úgy gondolják, hogy a megtérés során emberi lényből valamiféle marslakóvá vagy áhítatos templomi szoborrá kell átalakulni, hogy Istennek tetsző életet éljünk. Hát ezt a felfogást most nem szeretném minősíteni. Mindebből egyrészt az következik, hogy a helyes vallás magában foglalja az ember érzékszervi létét (szaglás, látás, tapintás, ízlelés, hallás) – itt a katolikus és ortodox hagyományra utalok –, másrészt pedig az, hogy az érzékek és vágyak jelentősége vitán felüláll az életszentség felé vezető úton.

A II. vatikáni zsinat előtt az egyház számos olyan dolgot szorgalmazott a hitélet gyakorlatában, amit ma nem kevés „felvilágosult” fölényes kézlegyintéssel intéz el. Ilyen volt mindenek előtt az egyházi képző- és iparművészet, egészen a legapróbb használati vagy liturgikus tárgyig. Ma ezzel szemben ott tartunk, hogy a „csipkés karing” a fafejűség és maradiság teljes értékű szinonimája (nyilván a 100% poliészter fröccsöntött kukulla meg a modernségé – no comment). Azután az egyházi ünnepek, azon belül is a liturgia stílusossága, rendezettsége. Elég megnézni korabeli filmfelvételeket egy szentmiséről, egy körmenetről vagy az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszusról. A több százezer hívővel, a papok és szerzetesek ezreivel, a Dunán úszó tabernákulummal, melyet látva a rakparton letérdeltek az emberek, ez az egész rendezvény olyan volt mint Krisztus katonáinak seregszemléje. Az embernek szüksége van ilyen szimbólumokra, hogy szenvedélyes valóságának minden vonzalmát Istenre és az ő Egyházára irányíthassa. Nem lesz pontos hasonlat, de a via illuminativán haladó ember olyan szenvedélyesen vonzódik az Isten dolgaihoz mint a férfi a nőhöz, egy művész a szépséghez vagy egy átlagember a pénzhez. Igazából ez már elvezet a szüzesség értelméhez és megélhetőségéhez, de ebbe a kérdésbe most nem mennék bele.