2011. július 25., hétfő

esti kérdés(ek)

Nem értem miért valószínűbb az, hogy nincs Isten, annál hogy van? Ha pedig nem valószínűbb, miért azt kell magyarázni, hogy valaki hívő, miért nem inkább azt, hogy hitetlen? Én még nem találkoztam annak bizonyításával, hogy Isten nem létezik. Ennek az ellenkezőjét legalább megpróbálták (teodicea) és elég meggyőző következtetésre jutottak.

Azt sem értem, hogy a véletlen-hívő ateisták miért hiszik, hogy az evolúció során vagy a világ keletkezésekor egyedül a vak véletlen tehető felelőssé minden bonyolult folyamatért, miközben a hétköznapokban kizártnak tartják, hogy akár a legegyszerűbb dolog (egy számítógépes program, egy étel elkészítése, a konyhakert megkapálása stb.) magától bekövetkezzen? Miért nem írják le a véletlen működésének szabályait, hogy egy laikus is megérthesse, miért nem működik a dolog kicsiben, ha egyszer a legbonyolultabb szervek vagy a különböző csillagok, bolygók létrejöttekor működött és működik? Ráadásul olyan módon, amelyet a mai technika még megérteni sem tud, nemhogy utánozni, urambocsá a semmiből kitalálni.

A holt anyagból, amely körülvesz bennünket és amellyel mindennap így-úgy kapcsolatba kerülünk, hogyan lesz vagy lett értelem, szellem, amely elvonatkoztatni, gondolkodni képes? Ha ez véletlenül történt, amely a hogyanra még nem ad választ, akkor miért nem ismétlődik meg, vagy minden mással együtt miért nem tűnik el „magától”?

Ha a „teremtő” véletlen rendezett – ami önellentmondás, illetőleg Istenről beszélünk más néven –, akkor a fentiek értelmében többféle „véletlent” kell feltételeznünk. Ha pedig rendezetlen – milyen is lenne? –, akkor miért nincs káosz illetve miért nem váltakozik rend és káosz egy véletlenszám-generátor által kiadott számsorozat mintájára?



2011. július 22., péntek

öngyilkosság

Ma a rádióban szó volt az öngyilkosságról. Szorosabban a média szerepéről, hogy mekkora felelőssége van egy rosszul kommunikált esetnek a példaadás terén, a megelőzés lehetséges módjairól, segélyhívási lehetőségekről stb.

Magam már régóta hangoztatom, amikor szó esik a témáról, hogy az öngyilkosság amellett, hogy hitünk szerint súlyos bűn, és aki így végzi, kiteszi magát a kárhozat veszélyének, teljesen értelmetlen dolog. Aki ugyanis öngyilkosságon töri a fejét, az leggyakrabban lelki problémáktól szeretne szabadulni. A testi betegségeknek is a pszichés vetülete tud fájni igazán. De mivel a lélek halhatatlan, az illető befejezett tettével épp azt nem éri el, amire törekszik, hiszen az ember jelen esetben szenvedő szellemi lelke nem hal meg a testi halállal. A test pusztulása ugyanakkor fokozza a nehézségeket, tudniillik a test a különféle környezeti hatások, főképp az idő csillapító hatása miatt enyhíthetni tudná a lélek szenvedéseit, már amennyiben élne még a lélekkel együtt. A teológia sokat foglalkozott a lélek halál utáni állapotával. Az biztos, hogy az ember énjét nevezzük halhatatlan szellemi léleknek, és így az öntudat megmarad a halál után is.

Persze ennek a gondolatmenetnek a halhatatlan szellemi lélekben való hit az Achilles-sarka. Aki ugyanis úgy véli, hogy a halállal mindenestül megsemmisül, annak az öngyilkosság megoldást jelenthet. Csak rá ne döbbenjen odaát, hogy behatóbban kellett volna tanulmányoznia a metafizika vagy teológia azon részeit, amely megfelelő bizonyítékokkal szolgál a lélek halhatatlansága mellett.

2011. július 21., csütörtök

evolúció vagy teremtés

Előkerült egy régi levelem, melyet több mint 10 éve küldtem el a Természet Világa szerkesztőségének Hraskó Gábor egyik írásával kapcsolatban. Ma kissé átfogalmaznám, de talán érthető ebben a formában is. Maga a cikk itt elérhető:

http://www.sulinet.hu/termeszetvilaga/archiv/2000/0005/11.html

***

Tisztelt Szerkesztőség! Hraskó Gábor tollából a Természet Világa 2000. májusi számában megjelent „Darwin – A bajok eredete” c. cikkével kapcsolatban a következő észrevételeim lennének:

A témafelvetés jó és aktuális, hiszen a kreacianista mozgalom tudományellenes ténykedése tarthatatlan. A kidolgozás ugyanakkor sajnos nem a legszerencsésebb. Hraskó Gábor a „világnézeti semlegesség” vélt arkhimédészi pontjából szemléli a különféle vallási mozgalmak és a nagy egyházak álláspontját. Ebben a beállításban a katolikus egyház egy sorba kerül a militáns nézeteket hangoztató kreacianistákkal, igaz nem teljesen, hiszen „a nagy egyházak korántsem ennyire dogmatikusak az evolúció témakörében…” – mint írja (222. o.). Ez a probléma sajnos megszokott, nem is reflektáltam volna rá, ha a szerző helyesen láttatta volna a katolikus egyház tanítását a teremtés-evolúció kérdésében.

A legfőbb gond, hogy II. János Pál pápa valódi mondanivalóját alig lehet felismerni Hraskó úr értelmezésében. A szentatya üzenetében, melyet a Pápai Tudományos Akadémiához intézett, és melyre a szerző hivatkozik (magyarul in Mérleg 1997/1, 77. skk.), világosan különbséget tesz az empirikusan vizsgálható anyagi világ – ide veendő a vegetatív [növényi] és a szenzitív [állati] létmegnyilvánulás is –, illetve az ezen módszerek számára megragadhatatlan szellemi világ között. Hogy mit ért „szellemi” alatt, azt a félreértések elkerülése végett magyarázza is: „…az öntudatra és az önreflexióra vonatkozó metafizikai tudás tapasztalata, csakúgy, mint a szabadságé, vagy az esztétikai, ill. vallási tapasztalat…” A pápa által említett „ontológiai (létrendi) különbség” e két terület között áll fenn – ti. az anyagi és a szellemi világ között –, nem pedig az empirikus események láncsorozatát szakítja meg az evolúció során. Az ember teremtésekor tehát nem szakad meg ez a folytonosság a jelenségek síkján, vagyis azon a síkon, amelyet a természettudomány vizsgálni képes. Az egyház tanításában megjelenő „közvetlen teremtés” az ember szellemi lelkére vonatkozik – persze itt sem arról van szó, hogy Isten mintegy kívülről „plántálja” (223. o.) a lelket az egyedbe –, ahol viszont a darwini fejlődéselmélet már inkompetens. Az egyházi „kreacianizmus” ezért nem érinti Darwin elméletét, éppúgy, ahogy a természettudomány sem foglalkozhat metafizikai kérdésekkel, mint amilyen pl. a halhatatlan szellemi lélek teremtése.

Hraskó Gábor egész írásából sugárzik, hogy Darwin elméletét azonosítja annak materialista értelmezésével, így okoskodik tehát: ha az egyház tanítása „kizárja az evolúció természetfelettitől mentes, materialista darwini magyarázatának elfogadását”, akkor ezek „kínos pontok”, „hiányosságok” „az evolúció témakörében”, illetve – következtet – az egyház „egyáltalán nem” fogadja el a „darwinizmus elméletét” (222-223. o.). Ha a természettudományos fejlődéselmélet ateista-materialista értelmezésére utal, akkor kétségkívül igaza van. Darwin eredeti elképzelése azonban nem zárja ki a fejlődés transzcendens okát, következésképp elmélete nem nevezhető materialistának. Hogy a fejlődéselmélet elfogadása összefér az istenhittel, ezt bizonyítja a cikkben is említett „hívő tudósok” (223.) példája. De ne feledjük, ez már filozófia és nem természettudomány. Mindazonáltal ez a megkülönböztetés, nevezetesen a filozófia elválasztása a természettudománytól, szaktudósoknak, mint pl. Csányi Vilmos, nem okoz nehézséget (ld. „Evolúció vagy Teremtés…” in Magyar Tudomány 1997. 11. 1291-1292.)

Hraskó még magához sem következetes, amikor az egyház tanítását tolmácsolja: „Megengedhető, hogy esetleg az ember majomszerű ősökből fejlődött ki…” (223. o.), akkor viszont mit nem fogad el az egyház a fejlődéselméletből? A szellemi lélek léte ui. – amint már utaltam rá – nem képezheti empirikus kutatás tárgyát.

Ezen „hibák” mellett szinte eltörpül, hogy a cikkben említett: „A kijelentést teljesen ellaposító félrefordítás minden bizonnyal tudatos volt” (222. o.) megjegyzés kissé erős, és így bővebb alátámasztást igényelne, illetve, hogy az Osservatore Romano nem hivatalos, hanem félhivatalos egyházi lap (a vatikáni nyilatkozatok hivatalos fóruma az Acta Apostolicae Sedis c. közlöny).

Úgy gondolom, a szkeptikus misszió nemes célkitűzései miatt nem engedheti meg magának a fent felvázolt – hogy is fogalmazzak – „pongyolaságokat”, kérem a jövőben ügyeljenek rá, hogy a kikerülő írások minden tekintetben megállják a helyüket.

Tisztelettel:
Orvos Levente