öngyilkosság

Ma a rádióban szó volt az öngyilkosságról. Szorosabban a média szerepéről, hogy mekkora felelőssége van egy rosszul kommunikált esetnek a példaadás terén, a megelőzés lehetséges módjairól, segélyhívási lehetőségekről stb.

Magam már régóta hangoztatom, amikor szó esik a témáról, hogy az öngyilkosság amellett, hogy hitünk szerint súlyos bűn, és aki így végzi, kiteszi magát a kárhozat veszélyének, teljesen értelmetlen dolog. Aki ugyanis öngyilkosságon töri a fejét, az leggyakrabban lelki problémáktól szeretne szabadulni. A testi betegségeknek is a pszichés vetülete tud fájni igazán. De mivel a lélek halhatatlan, az illető befejezett tettével épp azt nem éri el, amire törekszik, hiszen az ember jelen esetben szenvedő szellemi lelke nem hal meg a testi halállal. A test pusztulása ugyanakkor fokozza a nehézségeket, tudniillik a test a különféle környezeti hatások, főképp az idő csillapító hatása miatt enyhíthetni tudná a lélek szenvedéseit, már amennyiben élne még a lélekkel együtt. A teológia sokat foglalkozott a lélek halál utáni állapotával. Az biztos, hogy az ember énjét nevezzük halhatatlan szellemi léleknek, és így az öntudat megmarad a halál után is.

Persze ennek a gondolatmenetnek a halhatatlan szellemi lélekben való hit az Achilles-sarka. Aki ugyanis úgy véli, hogy a halállal mindenestül megsemmisül, annak az öngyilkosság megoldást jelenthet. Csak rá ne döbbenjen odaát, hogy behatóbban kellett volna tanulmányoznia a metafizika vagy teológia azon részeit, amely megfelelő bizonyítékokkal szolgál a lélek halhatatlansága mellett.