2012. április 20., péntek

szép

A szépséghez három dolog kívántatik. Először is a teljesség, azaz a tökéletesség: ami ugyanis csonka, már csak azért is rút. Azután a helyes arányosság, azaz összhang. Végül a világosság. (Aquinói szt. T. STh. I. q. 39, a. 8.)



A teljesség egészet jelent. Ellentéte a csonka, a torz. Előfordul, hogy a csonka vagy rút tetszik, de ebben az esetben az, ami gyönyörködtet nem a tökéletlenség maga, hanem a megfelelő ábrázolás. Itt, a teljesség összefüggésében jelenik meg a már tárgyalt egységesség is, hiszen az egész csak abban az esetben egész, ha egy egységes rendező elv fogja össze szerves egységgé. Azután egy bizonyos gazdagságot is magában foglal a teljesség és tökéletesség – természetesen a mértéket mindig megtartva –, mert a túlzott szegénység tartalmatlan, unalmas.

A helyes arányosság vagy összhang csak szempont szerint különbözik a teljességtől. Gyakorlatilag ugyanarról van szó. A görögök a „szümmetría” szóval jelölték, amely szó szerinti fordításban a dolgok közös mértékét jelentette. Ezenkívül helyes arányt, harmóniát, összhangot és ritmust, egyszóval rendet. A kifejezés a reneszánszban leszűkül, majd napjainkra elérte azt a jelentéstartalmát, amit szimmetria alatt értünk, vagyis főként a tengelyes szimmetriát. Ez azonban már nem hordozza az eredeti teljes jelentést. A helyes arány pontos definiálása nem könnyű feladat. Ha a klasszikus görög-latin szimmetriafogalomból indulunk ki, akkor valószínű, hogy nincs egy kifejezett, abszolutizálható „helyes arány”, mint ahogy azt geometriai értelemben várnánk. Ez nem azt jelenti, hogy pl. az aranymetszés szabályát, vagy a tengelyes szimmetriát, tehát a klasszikus arányokat figyelmen kívül hagyhatjuk egy kompozíció létrehozásánál. Ezekre nagyon is szükség van. A „szümmetría” azonban több ezeknél, és főképp nem szűkíthető le egyik ún. „legszebb arányra” sem.

A szépség formai mozzanata a világosság vagy érthetőség, mert általa jut kifejezésre a mű tartalma: elsősorban a téma és vele együtt a tartalmi elemek, melyeket fent tárgyaltunk. A mű akkor szép, ha érthető, világos, tiszta, akárcsak a természeti szép. Ami zavart kelt, elbizonytalanít az nem szép teljes értelemben. Ha mégis szépnek találjuk – lásd egyes modern festmények – szebb lenne, ha világos lenne. A világosság természetesen viszonylagos fogalom, mert függ a szemlélő műveltségétől, lelkiállapotától stb.