Seneca

A halandók nagyobbik része, Paulinusom, panaszkodik a természet fukarsága miatt, mivel csekély időtartamra születünk, és mert a nekünk adott időnek ezek a szakaszai is annyira gyorsan, annyira rohanva telnek el, hogy – néhány nagyon kevés kivételtől eltekintve – a többieket még az életre való készülődésük közben elhagyja életük. (5.)

Úgy éltek, mintha örökké élnétek, sohasem jut eszetekbe törékeny voltotok, nem veszitek észre, mennyi telt már el az időtökből, úgy vesztegetitek, mintha dúskálnátok benne, vagy bőviben volnátok, holott közben talán az az utolsó napotok, amelyet valamilyen formában egy embernek vagy egy ügynek szenteltek. Mindentől halandók módjára féltek, de mindent úgy kívántok, mintha halhatatlanok volnátok. Hallhatod, legtöbben ezt mondják: „Ötvenedik évemtől kezdve nyugalomba vonulok, hatvanadik évem mentesíteni fog a hivatalos teendőktől.” De végül is mi a biztosítékod arra, hogy ennél hosszabb életet élsz? Ki biztosítja, hogy ezek úgy történjenek, ahogy eltervezted? Nem szégyelled, hogy életed maradékát tartod fenn magadnak, s csupán azt az időt szánod lelked javára, amely semmire sem használható? Mennyire késő akkor elkezdeni élni, amikor abba kell hagyni! Miféle ostoba megfeledkezés ez halandó voltodról, hogy tudniillik ötvenedik és hatvanadik évedre halasztod a józan döntéseket, és abban a korban akarod elkezdeni életedet, amelyet megérni is csak kevesen érnek meg? (11-12.)

Elsősorban azokat sorolom ide, akik semmi másnak, kizárólag csak a bornak és az érzéki vágyaknak élnek; ennél hitványabbul senki sem foglalhatja le magát. Másoknak még ha a dicsőség hiú ábrándképeinek rabjai is, tetszetősebb a tévelygésük. Most persze felsorolhatod nekem a kapzsikat, a haragos természetűeket, a viszályok és igazságtalan háborúk kirobbantóit – ezek is mind férfiasabban vétkeznek; a has és a kéjsóvárság foglyainak szégyenfoltja gyalázatos. Vizsgáld meg életidejük egészét ! Lásd, mily sokat számolnak, mily sokat ármánykodnak, mily sokat félnek, mily sokat udvarolnak, […] mennyit elrabolnak a lakomák […], s rájössz: mennyire nem hagynak lélegzetvételnyi szünetet sem nekik sem bajaik, sem javaik. Mármost, mindenki egyetért abban, hogy elfoglalt ember egyetlen dologgal sem képes eredményesen foglalkozni, sem az ékesszólással, sem a szabad tudományokkal, mivel elgyötört lelke semmit sem fogad be magába, hanem mindent kiokádik, mintha beléje erőltetett étel volna. Az elfoglalt emberre semmi sem kevésbé jellemző, mint az, hogy él. (18-19.)

Lucius Annaeus Seneca (Kr. e. 4. – Kr. u. 65.):
Az élet rövidségéről (Seneca Kiadó, 1997)